Mila és a Morgó

„Hol a fényfüzérünk?”
Anya a sövény felé néz. Apa sem tudja.
De Mila nyomra bukkan.
Milyen nagy lábak!
Vajon hová mennek?

Sapka. Sál. Kesztyű.
Egy keksz a zsebbe. Sosem lehet tudni.
„Ne menj túl messzire!” – kiált Anya.
A nyom átvezet a mezőn egészen a fenyőkig.

Egy kis csengő a hóban.
Mila felveszi.
Csing!
Valaki elvesztett itt valamit.
És ott még több.
Ki cipeli a karácsonyt az erdőn át?

A fenyők között sötétebb lesz.
És csendesebb.
Aztán egy mormogás.
Brumm. Brumm. Morr.
Nem medve. A medvék nem brummognak ilyen szomorúan.

A fenyő alatt ül a Morgó.
„Túl fényes! Túl hangos! Túl sok!”
Mila megáll.
Az egész karácsonyi csilingelés
ott hever körülötte.

Kinyílik az egyik szeme.
„Megint egy villogó izé?”
„Én nem villogok” – mondja Mila.
„Én sem csilingelek.”
A kis csengő a zsebben marad.

Mila leül mellé.
„Miért vittél el mindent?”
„Hogy végre abbamaradjon” – morogja a Morgó.
„Mindenütt villog. Mindenütt csilingel.
Csak mellettem nem ül soha senki.”
Most valaki ott ül.

„Hol laksz?”
A Morgó a gyökerek közé mutat. Egy lyuk.
„Ott sötét van” – mondja Mila.
„És csend” – mondja a Morgó. „Túl nagy csend.”

„Akkor csináljuk halkan.”
Egy fény. Egy keksz.
Mila egy aprócska dalt dúdol.
A Morgó szimatol.
Egyelőre csak szimatol.
Azt szabad.

Ropp.
A Morgó rág, és mosolyog.
„Így szeretem a karácsonyt.”
Mila a puha bundához simul.
Egy ideig senki sem szól.
És senkinek sem kell egyedül ülnie.

„A fényfüzér Anya tulajdona” – mondja Mila.
A Morgó morog. Aztán felveszi az egész kupacot.
„Én viszem. Te mész elöl.”
Két nyom a hóban: egy kicsi, egy nagy és kerek.

Este újra világít a sövény.
„Kinek vannak a kekszek?” – kérdezi Anya.
Mila int az erdő felé.
„A barátomnak.”
És ezúttal marad valami.