Mila levele a Télapónak

„Mit kívánsz?” – kérdezi Anya.
Mila elmosolyodik, és tovább rajzol.
Apa már fogja a borítékot.
„Ez titok. Csak a Télapónak szól!”

A boríték a párna alatt van.
„Holnap bedobjuk” – mondja Anya.
„A postaláda olyan messze van az Északi-sarktól.”
Mila nem tud aludni.
Ekkor valami fehér suhan el az ablak előtt.

A postaládán óriási bagoly száll le.
„A levelet a legjobb, ha magad viszed el.”
Az egyik szárny lehajlik, mint egy lépcső.
Mila erősen szorítja a borítékot.
„Megyek veled!”

Fel a szárnyon. Kapaszkodj!
Egy, kettő… és a lábak a levegőben lógnak.
Lent a postaláda egyre kisebb.
Nézd, ott van Anya és Apa ablaka!
Mila integet.

A háztetők egyre kisebbek.
A templomtorony elmarad.
Lent csillog a folyó.
Mila jól kapaszkodik a piros sálba.
„Még messze?”
„Egy kicsit följebb” – mondja a bagoly.

Zöld fények táncolnak a felhők fölött.
Mila kinyújtja a kezét.
Olyan közel! És mégis túl messze.
„Még messze?”
„Mindjárt ott vagyunk” – mondja a bagoly.

Lefelé, át a felhőkön.
Hideg! Az orra eltűnik a sálban.
Mila megtapogatja a levelet.
Még megvan. Jó.
És aztán, egészen lent a hóban: egy fény.

Egy kis ház világít a hóban.
A Télapó feljebb tolja a szemüvegét.
„Posta? Személyesen hozták? Ilyen még nem volt!”
Mila odanyújtja a levelet.
„Csak neked szól.”

„Gyere be, hiszen fázol. A bagoly is.”
Csizma le. A hó a lábtörlőre hullik.
Sapka a fogasra, a piros sapka mellé.
„Előbb kakaó, aztán posta?”
„Előbb a posta!”

„Te azt kívánod… engem?”
A Télapó addig nevet, amíg a pocakja remeg.
„Neked egy kis pihenést kívánok” – mondja Mila.
Már fent vannak a papucsok.
Gőzölög a kakaó.
„Fújjuk, fújjuk. Aztán egy korty.”

Vissza az éjszakán át.
A Télapó az ajtóból int, kezében a rajzzal.
Mila szeme egyre nehezebb.
„Ismerem az utat” – mondja a bagoly. „Aludj csak.”
A csillagok nézik őket.

Reggel posta vár az ablaknál.
Mila megmutatja a rajzot: két fotel, két csésze.
Anya csodálkozik. Apa egy fehér tollat forgat.
„Egy hely neked. Egy hely nekem.”