Mila és a csengő

Ma szenteste van.
A nappali ajtaja zárva.
„Csak ha megszólal a csengő” – mondja Anya.
És addig?

Mila az ajtóhoz teszi a fülét.
Pszt.
Csak az óra az előszobában: Tik. Tak. Tik.
Csengő sehol.

Addig Mila megszámolja a lépcsőfokokat.
Fel. Le.
És még egyszer fel.
Csengő sehol.

A konyhából keksz illata árad.
„Várakozóknak” – mondja Apa, és hoz egyet.
Mila ropogtat. Lassan. Még lassabban.
Elfogyott a keksz. Az ajtó még zárva.

Mila egészen közel húzódik az ajtóhoz.
„Még soká tart?”
„Én is várok” – mondja Apa.
Még minden csendes.

„Mi lehet odabent?”
„Egy elefánt” – mondja Apa.
„Túl nagy!”
„Egy egér?”
„Túl csendes!” Mila kuncog. Az ajtó mögött minden csendes marad.

Mila tornyot épít, olyan magasat, mint a kilincs.
Az ajtó mögött zizeg valami.
Az ajtó mögött ropog valami.
Még mindig nincs csengő!

Mila hasra fekszik a padlón.
Az ajtó alatt: csak fény. Meleg és sárga.
Fenyő illata van. És gyertyáé.
Még mindig semmi.

Nézd! Az ajtó résnyire nyitva áll.
Csak egy pillantás. Egészen kicsi…
Mila összeszorítja a szemét,
és két kézzel nekinyomja az ajtót.

És pontosan ebben a pillanatban:
Csilingelingeling!

Lépésről lépésre, zokniban megy be Mila.
A fa olyan nagy. A gyertyák olyan sokan.
Egészen fent egy csillag.
Óóó.

A csengő még leng.
„Ki csengetett tulajdonképpen?” – kérdezi Mila.
„Mi nem” – mondják Anya és Apa.
Az ablaknál még mozog a függöny.