Mila és a kis rénszarvas

Szenteste. Minden alszik.
Csak Mila nem.
Kint egy kis rénszarvas reszket a hóban.
Egészen egyedül.
„Várj, megyek!”
Gyorsan a csizmába.

Kabát a pizsama fölé. Sapka fel.
Anya és Apa ajtaja mellett el.
Pszt.
A csizmát csak lent húzza fel.
Kint vár. Még ott van!

„Pehely a nevem” – suttogja a rénszarvas.
„Ma nekem kell húznom a szánt.
De odafent olyan magasan van!”
A kis csengője vele együtt remeg.
Mila megsimogatja a puha bundát.
„Kicsiben kezdjük.”

„Egészen kicsiben. Csak ugrálni.”
Hopp. Mila ugrik.
Hopp. Pehely ugrik.
Csilingelingeling!
Száll a hó. Pehely nevet.
Így kezdődik a repülés.

„Először csak egy kis ugrás.”
Mila leugrik a falról.
Pehely utánaugrik.
Hűha! Pehely lebeg a hó fölött.
„Még egyszer!”

Most a falról. Pehely egyedül.
Lebeg. Olyan magasan, mint a bojtos sapka.
Aztán: Placc.
Bele a hóba, a fenekére.
„Jól vagy?”
„Puha” – mondja Pehely. „Még egyszer.”

„Most egy icipicit magasabbra!”
Pehely nekifut.
Egy ugrás, és a sövény alatta van!
Mila tapsol. Pehely nevet.
„Láttad ezt?”

Egy kör a kert körül!
Pehely átrepül a kerítésen, a falon,
a fenyőfán…
Szuss! Hó szitál a sapkára.
Mila prüszköl. „Te tényleg repülsz!”

Ssss! Egy szán száll le.
„Itt vagy, Pehely!” – kiált a Télapó.
Aztán odainti magához a gyereket.
„Velünk jössz?”
Pehely fülei felállnak.

Alattuk alszanak a házak.
Pehely húzza a szánt.
Nincs több remegés.
Mila kitárja a karját.
„Repülünk!”
És ezúttal Pehely nem száll le rögtön.

A szán leszáll a kertben. Egészen halkan.
Pehely megbökdösi őt az orrával.
„Ez a tiéd.” A csengője!
„Hogy meghalld, amikor elrepülök mellettetek.”
A Télapó int. És már el is tűntek.

Reggel Anya a csengőre fülel.
Apa nyomokat fedez fel a hóban.
„Itt egyszerűen véget érnek!”
Mila mosolyog. „Itt felfelé mentek.”
Csilingelingeling.