Mila és a Mikulás

„Még egy kicsit!” Mila dörzsöli a piros csizmát. Apa a másikat tartja fel.
„Na, csillog?”
Ó igen! Így jöhet a Mikulás.

„Várj!” Mila odacipeli Apa csizmáját.
Óriási. Abba sokkal több fér!
Apa nevet. „A Mikulás nem a méretet nézi.”
Na jó. Akkor a pirosak.

„És a szamár? Biztosan éhes!”
Mila egy sárgarépát tesz a csizmák mellé. Szalma is van. Anya tartja az ajtót.
„Jó étvágyat, kedves szamár!”

„Meddig megy a szamár?”
„Házról házra. Egész éjjel.”
Mila felül. „Akkor két répa kell neki!”
„Egy elég” – mondja Anya. „Most aludj.”
Aludni? Most?

Egészen csendes a ház.
És ekkor: kop, kop. Mi volt ez?
Mila az ágyban ül, és hallgatózik.
Még egyszer: kop, kop.
Ez olyan, mint apró paták!

Lábujjhegyen az ablakhoz. Egészen halkan.
Egy piros köpeny! Egy aranyszínű bot! És a szamár rágcsálja a répát.
„Neked” – suttogja Mila.

A répa: nincs. A széna: nincs.
A szamár a csizmákat szagolgatja.
„Azok nem ehetők!” –
súgja a Mikulás, és megvakargatja a fülét.
Mila visszatartja a lélegzetét.

A csizmák tele vannak. Most a Mikulás az ablak felé néz. Pont ide!
Egy mosoly. Egy ujj a szájon.
„Pszt.”
Mila egészen picit visszaint.
Ez éjszakai titok marad.

Kop, kop. Halkabban. Halkabban.
Aztán már csak hó.
Mila visszaoson az ágyba.
A titok bebújik vele a takaró alá.
Még a párna sem tudja meg.

Reggelre a répa eltűnt. A szalma is.
De mi ez?
Mila egy kis fából készült szamarat tart a kezében.
„Nekem? Te velem jössz!”

„Ébredj! Itt járt!”
Mila felugrik az ágyra, a csizmákkal a hóna alatt.
Egy mandarin elgurul.
Anya pislog. Apa ásít.
„Ki járt itt?”
„A Mikulás! És a szamár!”

Reggeli közben Mila súgja:
„A Mikulás látott engem! És nem árult el semmit.”
Anya fülel. Apa mosolyog.
„Az ágyam mellett alhatsz, kicsi szamár.
A következő kop-kopig!”