Mila és Gomb, a hóember

Az év utolsó napján
a hó mosolyt kap.
Anya, Apa és Mila elkészültek.
„Gomb a neved. Maradj velünk!”

„Jó éjt, Gomb!”
Gomb nem szól semmit. A hóemberek nem beszélnek.
Aludni legalább alszanak?
Mila még egyszer integet.
Gomb az imént… kacsintott?

Kop, kop!
Mila az ablakhoz néz.
„Gomb? Te tudsz mozogni?”
„Ma jön az új év.
Ezt látni akarom! Velem jössz?”
„Igen! De utána visszajövünk.”

Gomb tud járni? Nem egészen.
Gurul. Ingadozik. Majdnem felborul.
„Vigyázz!”
Mila megfogja az ágat.
„Szánon megyünk” – mondja Gomb. „Te ülsz. Én húzlak.”

Overall fel, csizma fel. Indulás!
Gomb húz, a hó fröcsög.
Mila nevet: „Még gyorsabban!”
Így száguld egy hóember felfelé a dombon.

A kerítésen egy macska ül.
„Jó estét!” – mondja Gomb.
A macska púpot csinál.
Fffft!
És már el is tűnt.
„Ő még sosem látott járó hóembert” – mondja Mila.

„Nézd csak” – mondja Gomb.
„A csillagok lent vannak!”
Mila ámul. Annyi fény.
„Ez a város.”
Gomb bólint. „Egy ég a lábnak.”

„Hogyan jön egy új év?” – kérdezi Gomb.
„Nem tudom. Talán egészen halkan.”
Várnak. Fényeket számolnak.
Egy, kettő, sok.
Mila a kesztyűbe ásít.
És ekkor…

Bumm! Durr!
Gomb remeg. A feje billeg.
„Ne ess le!” Mila szorosan tartja.
„Ilyen hangos az új év?” – kiált Gomb.

Mila ötletet kap.
„Kesztyűt a fülre!”
Gomb kipróbálja. Máris jobb.
Most már élvezheti a csillogást.
Boldog új évet, Gomb!

Hazafelé. Most már nagyon lassan.
Gomb húz. A kesztyűt a fülén hagyja.
Mila a szánon fekszik, és pislog.
A csillagok ingadoznak. A szemek lecsukódnak.
„Ami ígéret, az ígéret” – morogja Gomb.
„Vissza.”

Reggel Gomb mozdulatlanul áll a kertben.
„Kesztyű a fülén?” – csodálkozik Anya.
Apa a fejét vakarja.
Mila vigyorog. Gomb nem árul el semmit.